1874. április 15-én megnyitják kiállításukat. Szigorú bírálatban részesül a rajzok tompa életlenségéért, a festmények hanyagságáért, azért a nemtörődömségért, amellyel a részleteket kezelik és általában az egész gondatlan nagyvonalúságáért. A cikk írója szerint az új festőknek a legfőbb eszménye nem több mint saját impresszióik rögzítése. Az impresszionista név csúfnév volt eredetileg.

1876. újabb kiállítás. Újabb kritika: Öt vagy hat őrült... akit elvakított a nagyravágyás, azért gyűlt össze ezen a helyen, hogy kiállítsa munkáit. Sokan belepusztulnak majd a nevetésbe, mihelyt meglátják ezeket az odakent képeket. De voltak pozitív nyilatkozók, védelmezők is.

Azokra a dolgokra koncentráltak amelyeket a párizsi, nagyvárosi kispolgári élet szépségeinek tartottak. Például egy-egy éppen arra haladó alak tűnő látvány, röpke, megragadott pillanat, amelyet mintha csak kikaptak volna a modern élet egyre gyorsuló folyamatából, hogy a művész élettapasztalatának gyorsításával lefirkálják. Szándékosan hiányoznak belőlük a drámai hatások, sőt, a pillanatnyi dolgok vonzó vonásait örökítették meg. Az impressziót festették meg, nem azt amit eszükkel láttak, amiről tudták, hogy ott kell lennie.

Az impresszionista festészet foltszerű és vázaltszerű. Az impresszionista festményt megérteni és élvezni csak úgy lehet, ha a szemlélő ugyanolyan álláspontra helyezkedik a valósággal szemben, mint a festő. Az impresszionista festménynél, a képtől hátralépve, meg kell találnunk azt a távolságot, amelyben a festékfoltok összemosódnak és egy szempillantásra kialakul bennünk is az impresszió, amelyet a festő visszaadni igyekezett.

A fényképezőgép feltalálása is hatott erre az új stílusra. Festményeiken voltak olyan részletek amik nem látszottak teljesen, mintha levágták volna őket, olyanok mint egy rosszul megkomponált fénykép.

1886-ra megszűnt az impresszionizmus, de hatása a művészetekre nagyon nagy volt. Az impresszionistákból fejlődtek ki a posztimpresszionisták akik közül Cézanne festészete volt a kubizmus előzménye.

Manet: az impresszionisták atyja. Olympia, Abszintivó - naturalisztikus

Degas: sok visszatérő témája volt, azt tartotta, hogy mindent sokszor kell megfesteni, ilyen témák: balett, táncosok, alakjait sokszor a kép szélénél levágta. A táncosok szoknyáján a szín és árnyékhatások figyelhetők meg.

Monet: a napszakokat figyelte, a múló benyomást festette (szénakazal, katedrális). Célja: megragadni a fény és a levegő múlékony pillanatait, a "legillékonyabb hatásokat". Reggeli a szabadban, Nők a kertben, Regatták Argentenilben, Impresszió, a felkelő nap.

Renoir: álomszerű, gondtalan világ, csak akkor festett amikor boldog volt, amikor festeni akart. Falusi tánc, La Moulin de la Galette, Evezősök reggelije.

Pierre-Auguste Renoir (1841-1919)

Franciaországban, Limoges-ben született 1841-ben. Nagyon szép hangja volt ezért énekelni akarták taníttatták szülei. De érezte o nem erre született. Ezért inkább porcelán-festo inasnak állt. Nagyon ügyesnek bizonyult. Addig festette a porcelánt amíg a gépi festést fel nem találták.

Miközben a gyárban dolgozott, az ebédszünetekben a Louvre képtárait járta. Hamarosan elhatározta, hogy festőművész lesz. Charles Gleyer műtermébe iratkozott, ahol diáktársa volt Monet és Bazille is, segítségükkel megismerkedett Manet-val. Egyre szorosabb kapcsolat alakult ki köztük, sokszor találkoztak, hogy megvitassák elméleteiket, lassan megszülettek az impresszionisták.

Alkotóidőszakát a francia-porosz háború szakította meg. Őt is besorozták. Miután visszatért Párizsba folytatta a festést. Megismerkedett Paul Durand-Rueljel műkereskedővel aki támogatta az impresszionistákat, segítségével sok képét sikerült eladni.

1880-as évek első felében festészete válságba jutott. Utazgatni kezdett.

Párizsba visszatérve utai képi benyomását új festési módba olvasztott. Az úgynevezett "száraz" stílus, amit eleinte használt, további nehézségeket jelentett a műkereskedőjének.

1890-ben megházasodott. Felesége Aline, két fia is született. Élete kiegyensúlyozott, boldog időszakba érkezett. Ennek egy betegség vetett véget, eltörte a karját és ez reumás rohamot váltott ki ami fokozatosan nyomorékká tette. Hogy fájdalmát csökkentse sok időt töltött a meleg dél-franciaországi vidékeken. Élete végén már tolószékben festett. 1919-ben halt meg.

Renoir szerette az élvezeteket, a festészet pedig életörömének kifejezése volt. Csak akkor dolgozott amikor boldog volt és szándékosan olyan témákat választott, amelyeket vonzónak talált. Kedvenc témája a nők festése. A megszokott történelmi vagy irodalmi témákkal szemben mindennapi témákat dolgozott fel.

Tagja volt annak a csoportnak akikből az impresszionisták váltak ki. Együtt vágtak neki a fontainebleau-i erdőnek, ahol a szabadban dolgoztak. Renoir először sötét színeket használt barnát és feketét, később áttért a szivárvány minden színére. Gyorsan kellett festenie, hogy megragadja a természet színeit, mielőtt azok megváltoznának, hiszen a szabadban dolgoztak ahol a fényt nem lehet szabályozni.

1883-ban kialakította a száraz technikát, ahol éles kemény kontúrokkal vette körül a figurát. Részletes előtanulmányokat végzett.

1890-es évekre ezek az éles körvonalak ismét lágyabbá váltak. Melegebb színeket kezdett használni, különösen a vöröset.

Képei: Diana, le Grenouillere, Női akt napsütésben, A Moulin de la Galette, A hinta, A Szajnapart Champrosay-nél, A Szajnapart Asnieres-nél, Irene Cahen d'Anvers kisasszomy, A velencei Doge-palota, A velencei Szent Márk tér, Vidéki tánc, Városi tánc, Tánc Bougivalban

Renoir: Le Moulin de la Galette

A kép 1876. nyarán készült, nem műteremben, hanem a helyszínen.

A kép mintha táncba hívna mindenkit, aki csak rá néz. Forognak a ruhák, röpülnek a szoknyák. Valami kimondhatatlan derű: az élet, a tánc, a beszélgetés öröme keríti hatalmába a szemlélőt.

A kép egy jelenetet állít elénk. A háttérben egy nyáron tárva-nyitva álló bálterem, előtte az udvar asztalokkal, padokkal, akácfákkal. Az asztalon jobboldalt akár egy csendélet: kancsó, üveg, két pohár. A szereplők férfiak nők vegyesen. A többségük táncol, de vannak akik beszélgetnek.

A jelenetet nyári nap világítja meg. A szeszélyesen elosztott - foltokban felvillanó vagy palástszeruen szétterülő - fény erről árulkodik.

A satnya kis akácfák buja növényzetté válnak, s mintha nem is lámpák, hanem óriási zamatos gyümölcsök csüngenének róluk. Az udvar törmelékkel borított talaja pedig mintha gomolygó felhő volna.

Renoirnak sikerül egy köznapi jelenetet csodálatos tüneménnyé varázsolnia.

A kép már nem is lehetne zsúfoltabb, de mégse érezzük annak. A festmény levegős, könnyed, fesztelen.

Szerkezete: átlók melyekre az asztal és a padok is támaszkodnak. A függőleges irányt jelzik a székek és a padok, a fák, a lámpaoszlopok, csillárok rúdjai; vízszintes irányba mutat: a két szék támlájának keresztlécei, a táncterem fala. De ezek a főbb vonalak csak nagyon utalásszerűek. A szerkezet nem a mértan szabályainak engedelmeskedik. Nála a szerkezet alapja a szín és a fény.

A vonalperspektívát megtartja, de a levegőperspektívát nem. A távolság növekedésével nem csökken a színek erőssége.

Eltűnnek a határozott körvonalak, az éles határok, s ezáltal az alakzatok képlékennyé válnak. Az előtérben elhelyezkedő alakok nagyobbak, de rajzuk elmosódottabb. A háttérbe lévő alakok egymástól elütő színeikkel válnak ki a kép egészéből.

Pillanatnyiság, fényképszerűség érződik a képen (félbe vágott figurák).

Képi mélység: befelé kisebbednek az alakok.

Háttér: apró, foltszerű figurák, erőteljes színekkel.

Középtér: a vonalak élesebbek, a táncosok skálája kiszélesedett.

Előtér: a figurák nagyobbak, a rajz elmosódott, színek ereje lecsökken.

A kontúroknak nincs szerepe átadják helyüket a színfoltnak.

Egybeolvadnak az alakok, fák, talaj, Minden lebeg.

Degas képi komponálásának és a XX. század kompozíciós törekvéseinek összehasonlítása ismétlés és utánzás szempontjából

Degas komponálása eleinte centrális, később a pillanatfelvétel technikáját alkalmazza (félbevágott alakok). - a XX. Században a fényképezés alkalmazza ezt a technikát.

Jellemző rá, hogy képeit kisebb változtatásokkal megismételte. Hajlamos volt szinte vég nélkül ismételni bizonyos témákat. De a képek mégis újak, nem unalmasak. Ilyen visszatérő témák: táncosok, lovak, öltöző nő, fürdőzők.

"Az embernek tízszer, százszor is le kell rajzolnia ugyanazt a témát."

Ismétlésre a XX. században példaként lehetne említeni Paul Klee-t, aki például a Kalap, hölgy és asztalka című képét ismétli meg Hölgydémon címmel, ahol az idillt veszélyessé növeszti.

Chagallnál a kecske jelenik meg több képen: Önarckép kecskével, Önarckép hét újjal (a festmény festményén van a kecske), Anyaság (kecske a háttérben).

Braque a gitárt ismétli: Nő gitárral, Gitár és klarinét.

Picasso: A matador halála, Matador és női akt.

A hiperrealizmusra is jellemző az ismétlés, mivel a művészek egy bizonyos témára szakosodtak. Pl. Richard McLean (lovak, lóversenypálya), Chuch Close (portrék), Ed Rusche (benzinkút, autóroncs).

"Az enyémtől kevésbé spontán művészet már nem is lehetne. Amit én hozok létre, az a gondolkodás és visszaemlékezés, mely a nagy mesterek tanulmányozásának eredmény, inspirációról, spontaneitásról, temperamentumról mit sem tudtam."

Élete végén képein egyre jobban elvesztek a részletek, egyre elnagyoltabbak és a színek egyre harsányabbak. (pl. Fésülködő nő - befejezetlen).

A XX. századra jellemző, hogy a részletek nem fontosak, a kubizmus például a formákra helyezi a hangsúlyt, más stílusok a színekben találják meg a kifejezésmódjukat.

Ferenczy Károly (1862, Bécs - 1917, Budapest)

Festő, az impresszionizmus legnagyobb magyar mestere, Ferenczy Noémi, Béni és Valér apja. Jogi, mezőgazdasági tanulmányait félbehagyva 1884-től festészetet tanult Rómában és Münchenben, majd két évig a párizsi Julian Akadémia növendéke volt. Robert-Fleury és Bouguereau voltak tanárai, de mint magyar tanulótársai: Csók István, Iványi-Grünwald Béla, ő is Bastien-Lepage-t tartotta eszményképének. Ezt tükrözi Párizsban készült első muve, Kallós Ede arcképe és 1889-92 között Szentendrén készült alkotásai (Válás, Leányok virágot gondoznak stb.). 1893-ban Münchenben megismerkedett Hollósy Simonnal és szabadiskolának idegen és magyar tagjaival. Fejlődésére ez időben Herterich hatott igen erősen (Madárdal, Orfeusz stb.).

1896-ban csatlakozott a Nagybányára vonult festőcsoporthoz (Hollósy Simon, Réti István, Thorma János, Csók István, Iványi-Grünwald Béla és mások), és ott hosszú időre le is telepedett. Stílusa ettől kezdve egyenletes ütemben fejlődött sajátosan egyénivé, amely ugyanakkor a nagybányai irányzatot is képviselte (Hegyi beszéd két változata, 1896-97; Három királyok, 1898; Esti hangulat lovakkal, Hazatérő favágók, 1899; Józsefet eladják testvérei, 1900 stb.).

1900-tól a napfény festése kötötte le érdeklődését, és egyidejűleg az emberalak és arc kifejezése vált lényegessé számára (Gesztenyefák, 1900; Nyári reggel, Márciusi ezt, Nyár, 1902; Festono, 1923; Templom, Október, 1903; Napos délelőtt, 1905; Gyermekek pónikon, 1905; Nyári nap, 1906 stb.). Oldott és árnyalt festése lassan nagy foltokká alakulva erős körvonallal, a dekorativitás ízeit keverte néhány kísérletébe (Archeológia, Levétel a Keresztrol stb.). 1904-től a táj és a fény mellett műtermi kompozíciók is foglalkoztatták. Aktok, ruhás alakok, csoportok születtek vásznain komponált színekkel, egyre jobban a stilizálás felé hajló nagyvonalú, összefogott előadással. 1906-ban a Képzőművészeti Főiskolán az alakrajz és festés tanára. Budapestre költözött s addig szinte kizárólagosan szabadtéri gyakorlatát műtermi piktúrával cserélte fel.

Életműve több szakaszra tagozódik. A kezdeti korszakára a müncheni leíró ábrázolás volt a jellemző. A nagybányai szakaszban a plein air sajátos magyar válfaját teremtette meg. Késői korszakában a posztimpresszionizmus formaproblémái vonzották (Akt zöld háttérrel, 1911; Akt vörös háttérrel, 1913; Pieta, 1913; Alvó cigányleány, 1915 stb.). A 20. századi magyar festészet egyik legjelentősebb képviselője, a nagybányai művésztelep egyik iránymutató egyénisége volt. Nagy hatással volt a magyar festészet további alakulására. Fő művei a Magyar Nemzeti Galériában kerültek.