Egy napon az ország királya bolond törvényt hozott. Meghirdette
széltében-hosszában, hogy egyetlen szépséges lányának a kezét s ezzel
együtt fele királyságát annak adja, aki olyasmit tud mondani, amit még
ő, a király sem hisz el.
Nosza csak, felkerekedett Peti, a szegény ember legidősebb fia, nagy
sebesen, mihelyt hírét vette a bolond király bolond kívánságának, s meg
sem állott, míg a királyi palota elé nem ért. Ott elmondta a szolgáknak,
hogy miben jár, s azon nyomban be is bocsájtották a király elé. De
addigra már annyi herceg, gróf és mindenféle úri nép próbálkozott
elnyerni a királykisasszony kezét, hogy számba se tudták tartani
valamennyit az ajtónállók. De egyikük sem tudott olyasmit mondani, amit a
király el ne hitt volna nyomban.
Végül is ott állt Peti a király trónusa előtt.
– Aggyon Isten jó napot! – köszönt rá a királyra illedelmesen.
– Aggyon Isten neköd is, fiam! – felelte a király. – Mi jóban jársz?
– Szeretnék mögházasodni – mondta a legény.
– Az jó – bólintott a király –, de aztán miből tartod e az asszonyt?
– Majd csak mögélünk valahogy – vonta meg Péter a vállát –, apámnak van égy kicsike födje.
– Ehiszöm, fiam – bólintott a király.
– Három tehenünk is van.
– Ehiszöm azt is.
– Minap úgy mögtelt az udvarunk tehénganéval, hogy e sé fértünk tőle – mondta Peti.
– Biza ehiszöm, ha mondod – mosolygott a király.
– Aszongya apám: nocsak, fiúk, hordgyátok ki ezt a sok ganajt a mi kis
földünkre, hadd lássuk hasznát! S akár ehiszi, akár nem, három ökrös
szekérrel két álló hétig mind hordtuk, annyi vot ott!
– Én biza ehiszöm – bólintott erre is a király.
– De baj történt ám – folytatta Peti –, tévedésből mind a szomszéd fődjére hordtuk azt a jó sok ganét.
– Bolond dolog vot – ismerte be a király –, de ehiszöm, ha mondod.
– Mikor mögmondtuk apámnak, hogy mi történt, hát csak kijött őkelme is,
és mer hogy négyen votunk, hát mindegyikünk mögragadta ügyesen a
szomszéd főggyének égyik-égyik sarkát, fölemeltük ügyesen, mint a
lepedőt szokás, és csak átráztuk róla a sok jó ganét a magunk főggyére!
– Okosan töttétök – mosolygott Petire a király.
– Aztán bévetöttük fűmaggal a fődünket, és akár hiszi, akár nem:
másnapra olyan sűrű erdő nőtt ám rajta, amilyent még embör nem látott
azelőtt!
– Ehiszöm, ha mondod – bólintott erre is a király.
– Apám sajnálta lévágni a sok szép fát, s mert hogy még azon a szent
napon hullani is kezdett rólluk a jóféle makk, hát vásárolt rá gyorsan
egy disznókondát.
– Ehiszöm ezt is – bólintott kegyesen a király.
– De tudja-é azt, hogy kit fogadtunk föl disznópásztornak? – kérdözte Peti. – Főlségöd nagyapját, őt bizony!
De erre már fölugrott a király a trónusról nagy mérgesen.
– Hazudsz, gazembör! – kiáltott Petire. – Akasztófára veled!
Már mozdultak is a palotaőrök, hogy elhurcolják a vakmerőt, amikor
egyszerre csak rádöbbent a király, hogy bizony túljárt Peti az eszén.
Olyasmit mondott, amit nem hitt el. S merthogy becsületes király volt
őkelme, hát nem tehetett egyebet, mint hogy papot hívatott nyomban, s
olyan lagzit csaptak, amilyent még nem látott a világ.
Annyi volt ott az ennivaló, hogy hét ország árvái éltek a maradékon hét
álló hónapig. Úgy folyt ott a jó bor, mint a patak vize, s ha
igyekeztek, még talán ti is meríthettek belőle egy bögrére valót!
Itt a vége, fuss el véle!
