A
születésem előzményei nem voltak mindennapiak! Ezt, édesanyám
elmondásából tudom. Mindig visszacsengenek szavai mikor rá gondolok:
- „Lacikám, kisfiam, az, hogy megszülettél az maga egy csoda.”!
Bevezetőként elmondom, anyunak a második házasságából fogantam. Az
előzőből születtet két gyermek, akik meghaltak. Az egyik egy kislány
volt, Ilonkának hívták, - anyut is így hívták -
Ő, azt hiszem kilenc hónaposan ment el. A másik gyermeke Józsika, ő
másfél éves volt. Mindketten valami gyermekbetegségben haltak meg. Az
orvosok véleménye szerint, édesanyámnak nem lehetett többet gyermeke.
E
mondatot Petőfitől idéztem, csak abból a szándékból, hogy egy rövid
gondolatot papírra vessek. Egyre többet gondolok nagyszüleimre,
szüleimre, családomra, szeretteimre.
Sosem voltam igazán a szavak embere. Ha az lennék, politikusi pályára
készülnék, de nem teszem. Nem jelentene újdonságot eljutni az ország
házába, - kedves jó barátom Tamás István szavaival élve – „Duna parti –
Dumaház!” Nem kihívás számomra ott lenni, - most ott lenni - nem
vágyakozom oda, ugyanis egy kis időt töltöttem ott dolgozóként, de erről
máskor, egy másik történet alakalmából írnék.
Egy embernek hány élete van? Azon gondolkodom, vajon csak én vagyok
így, ezekkel az emlékekkel? Biztos vagyok benne, hogy nem. Abban viszont
bizonyos, hogy a három esemény nem történt meg mással, csak velem.
Különös gondolatok járnak a fejemben, a véletlenek furcsa játéka ha
„így”, vagy „úgy” történt volna, most mennyi ember életére lenne
hatással. Miért kérdezem? - ez történet végére ki fog derülni…
Mindenkinek van olyan, hogy a hozzátartozója közel áll hozzá. Nekem a
nagyapám volt, aki igazán sokat jelentett életemben, édesanyám mellett.
Ő róla is sokat tudnék mesélni, (fogok is) de most a „Szent” nagyapám!
Már ha lehet azt mondani, hogy „Szent” mert számomra az volt. Ez az egy
szó kifejezi mindazt azt a nagyszerű érzést, amit nekem jelentett.
Elöljáróban elmondom, nem vagyok zenekritikus sem író. Egyszerű
magyar ember vagyok, aki szereti a hazáját, a jó zenét, sok minden egyéb
más mellett. Különleges alkalom abból a szempontból is, hogy új
barátság kötődött a honlapon úgy, hogy személyesen nem is ismertük
egymást Kis László Péter barátommal, akivel most találkoztunk először. A
találkozás csak megerősített abban, hogy jó úton járunk mindketten,
tesszük a magunk dolgát, az ő szavát idézve „Hintjük az igét!”
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren s az üveghegyen is
túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember,
akinek egyebe sem volt, csak három fia.
Mindenkinek van olyan, hogy a hozzátartozója közel áll hozzá. Nekem a
nagyapám volt, aki igazán sokat jelentett életemben, édesanyám mellett.
Ő róla is sokat tudnék mesélni, (fogok is) de most a „Szent” nagyapám!
Már ha lehet azt mondani, hogy „Szent” mert számomra az volt. Ez az egy
szó kifejezi mindazt azt a nagyszerű érzést, amit nekem jelentett.
E
mondatot Petőfitől idéztem, csak abból a szándékból, hogy egy rövid
gondolatot papírra vessek. Egyre többet gondolok nagyszüleimre,
szüleimre, családomra, szeretteimre.
Sosem voltam igazán a szavak embere. Ha az lennék, politikusi pályára
készülnék, de nem teszem. Nem jelentene újdonságot eljutni az ország
házába, - kedves jó barátom Tamás István szavaival élve – „Duna parti –
Dumaház!” Nem kihívás számomra ott lenni, - most ott lenni - nem
vágyakozom oda, ugyanis egy kis időt töltöttem ott dolgozóként, de erről
máskor, egy másik történet alakalmából írnék.
E
mondatot Petőfitől idéztem, csak abból a szándékból, hogy egy rövid
gondolatot papírra vessek. Egyre többet gondolok nagyszüleimre,
szüleimre, családomra, szeretteimre.
Adatok a képről
