Matiné

Ott kezdeném, hogy kisgyermekkoromban, vasárnap délelőttönként moziba jártunk. Egyedül nem engedtek volna el, de unokatestvérem felügyelete mellett, - aki egy évvel idősebb volt nálam – igen.- A matiné egy moziműsor, kimondottan gyerekeknek vetítettek, akkor mikor még a mozinak volt szerepe a szórakoztatásban. A tévékben kevés műsor volt látható, azok is általában esti filmek.- Tíz órától kezdték vetíteni a műsort, és általában délre már vége volt, mikorra anyu elkészítette az ebédet. Neki is jó volt, mert egy kicsit nyugodtan tudott otthon lenni, végezni a mindennapi, embert, próbáló feladatotokat, melyet minden édesanya tud, szinte főállásban látja el a családját, mos, főz, takarít, mint ahogy ezt mindig is tették az édesanyák. Mindezt munka mellett végzik.
Azon a ködös nyirkos vasárnapon is mentünk a moziba, megkaptam a kis matinéra szánt négy forintomat, kettőt a jegyre a Dózsa moziba, ami nem messze volt az Üteg utcától, a Róbert Károly kőrúton, szembe a Csata utcával. Maradt még kettő perecre, vagy fagyira, mert kétgombócosra futotta, ha venni akartunk a sarki cukrászdából. A filmnek nem is tudom mi volt a címe, nem azért mondom a történetet, nincs is most jelentősége. A mozi végén jöttünk haza, természetesen nem fogadva meg az intő szavakat:
- „Kisfiam nagyon vigyázz magadra, körülnézni az úttesten, nem szaladni, nehogy történjen veled valami, mert azt nem élném túl!”
- ahogy édesanyám intő szóval engedett útra most is, mert már csak az anyák mindig ilyenek, féltők, aggódók! Persze futva akartunk minél előbb hazaérni, hogy a finom ebédet meg együk, vagy csak a hecc kedvéért? Nem tudom. A Gitye Sanyi, volt a legidősebb közöttünk, ő szaladt előre utána én és Gitye Jani utánunk. Akkor még nem volt kiszélesítve az út, és csak 1-1 sávban tudtak haladni, a járművek. Szándékosan írtam, mert akkor még néha lovas kocsit is lehetett látni. Sanyi még éppen átért az autók előtt, én azonban nem! Egy iszonyatos nagy fékezés, csúszás és egy autó próbált megállni. Trabant volt. Még most is kiráz a hideg, ha rá gondolok. Én teljes erőmből nekiszaladtam az autó oldalának. Még ma is érzem azt a szagot, ami akkor a balesetnél keletkezett. Így visszagondolva, az volt a szerencsém, hogy meg tudott állni az autó, én pedig neki szaladtam. Különösebb bajom nem történt, azon kívül, hogy megijedtem. Akkor nem is tudtam elmondani anyunak mi történt. Napokkal később azért megtudta. Gyermekként megélni azt a traumát, szörnyű érzés volt. Az , hogy így történt a Jóisten figyelő tekintete óvta testi épségemet.

Foci

Iskola után, mikor vége volt a napközinek, siettünk haza, ha éppen nem találtunk menet közben valami szórakozást. Nem tudom hányadik osztályos tanuló lehettem, szerintem negyedikes, vagy ötödikes. Természetesen megint a Róbert Károly kőrúton mentem haza, akkor már a Tüzér utcában laktunk a lehel piacnál. Vagy gyalog, vagy villamossal szoktam hazamenni. Általában csak elkísértük egymást, imitt amott egy kis focival megspékelve, ami a kezünk -lábunk - ügyébe akadt. Ha meg nem focizunk, akkor is találtunk magunknak egy kis elfoglaltságot, hogy ne legyen olyan unalmas a haza vetető út.

Az osztálytársam T. Gyuri – csak hívjuk így – akkor jó barátként jártunk együtt haza. Volt mikor többen, jelen esetben csak ketten mentünk. A Domus előtt jártunk, és találtunk megfelelő focizásra alkalmas eszközt! Persze természetesen nem labdát, hát mit? Hungarocell lapot! Azzal kezdtünk el focizni, és mint a nagyokra jellemző, test, test elleni csatát is vívtunk! Arra nem gondoltunk, hogy nem is lenne semmi baj, ha nem egy forgalmas útnak a járdája szélén tettük volna mindezt. A széléhez érve olyan lökést kaptam, hogy utána semmire nem emlékszem. A következő pillanatban kiesetem az autóhoz. Megint fékezés, sikoltás, - mert azt, tudat alatt hallottam -, és csattanás, és utána síri csend!
Majd üvöltözés.
- „Menjen hátra, menjen hátra!”
Egy erős fájdalmat éreztem a jobb kezem fején. Rajta állt meg az autó. Komolyan, a jobb hátsó kereke rajta állt! A járókelők összecsődültek egy pillanat alatt, amíg a Trabant (zárójelbe jegyzem meg mért ne Trabant legyen) megpróbált hátratolatni, hogy kiszabaduljak az autó fogságából! Utána már mindenre emlékszem, mert hátrább ment, és ki tudtam húzni a kezem a kereke alól. Van kezem, ha nem lenne, nem tudnám ezt most leírni, szinte semmi baja nem történt, az isteni szerencsének köszönhetően! Véraláfutás, azért keletkezett rajta.
Rögtön, természetesen a mentőket is hívni szerették volna, csak nem számoltak az én ijedségemmel, és a fociban szerzett gyorsaságommal! Elfutottam hátra nem nézve szaladtam. A mai napig tartom a Róbert Károly körút és a Tüzér utcai táv közötti hazaérés rekordját! Soha nem felejtem ezt az esetet sem. Hazaértem, átöleltem, megcsókoltam édesanyám, és olyan szorosan szorítottam magamhoz, ahogy csak lehetett. A mai napig nem tud, – tudott – a történtekről. Úgy ment el nem oly rég, hogy soha nem tudtam elmondani neki ezt az esetet. Később mikor szóba került ez a nap, arra emlékezett, hogy azon napon kaptunk egy kiskutyát, és amikor hazaértem, feltűnően szorosan öleltem át.
Nekem más miatt volt emlékezetes!

A gödör

A gyerekek szórakozása főleg a szabad levegőn töltött játszótérre járás volt akkoriban. Vagy esetleg mellé, mert volt sokszor, amikor anyu nem játszótéren talált meg, mikor utánunk jött! Ennek azért van jelentősége, mert mint gyerekek mindig kerestük a különböző kalandokat, csintalanságokat, ami persze akkor nem tűnt annak. Most felnőtt fejjel meg a hideg futkos a hátamon: mit meg nem tettünk! Ezért is írom meg ezt a történetet, mert az előző kettőhöz képest nagyobb volt a lehetősége annak, hogy életem hátralévő részét nem folytathatom, erre gondolok a leginkább rosszul vissza. Pedig ez előző történet is emlékezetes számomra, gondolhatják mennyire!

Ott tartottam, hogy a játszótéren játszunk. Egy kicsit mellé is nézünk, hátha találunk érdekes kihívást, megoldandó feladatot, nem mindennapi eseményt, lehetőséget a játékra. Miért? Mert a gyerekek már csak ilyenek. Biztos vagyok, hogy más, hasonló korú gyerekek is hasonló huncutságokról tudnának mesélni. Az a legszebb, hogy ez a történet nem mese, megtörtént eset! Mi volt a játszótér mellett? Olyan útfelszedés, ahol a kábeleket lefektetik. Mindezt kb. másfél méter mélyen a föld alatt, sávban haladva a járda mellett. Az autóbejáratnál régen úgy oldották meg, hogy átfúrtak a föld alatt egy vékony alagutat, hogy az autók ki be tudtak járni az autófeljárón. Ezzel nem is lenne baj, ha nem találtuk volna ki azt, hogy ki tud átbújni alatta. Mint a rendes gyerekek nem a játszótéren mászókáztunk, esetleg fára másztunk! Nem. A gödörbe bemászni és az átdugott kábel mellet átbújni kb. 3-4 m hosszan, hogy ki tudjunk jönni minél előbb. Felnőtt fejjel nem értem, hogy tehettem ilyet! A mai napig nem tudom, nem fér a fejembe. Az első átmászásnál nem is volt baj. Hanem második alkalommal beszorultam a gödörbe, és olyan halálfélelem lett rajtam úrrá, hogy senkinek nem kívánom hasonló érzés átélését. Több perces beszorulás után, valahogy csak sikerült kiszabadulnom.

Megfogadtam, soha az életben nem teszek hasonlót sem, mert az emberi életnél fontosabb nincs. Az a mi kincsünk, amit életünkben féltve kell, hogy őrizzünk! Tanulságos eset volt. Most is megállok, és a történtekre gondolva átélt élményemen jár az eszem. Hányszor kerülünk hasonló helyzetbe? Nem tudom. Ezért is adtam ennek az írásnak ezt a címet! Egy embernek hány élete van? Lehet, nekem több!

Zárásként még azokról nem is beszéltem, ami mondjuk felnőttként ért „szerencse”, a mindennapi vezetések közben, akár autóban vagy a motoron az elmúlt legalább 25 évben ért. A mai napig akár mikor búcsúzom gyermekeimtől az mondom: „Domikám, Nikikém, nagyon vigyázzatok magatokra!” - Mert nem véletlenül mondom!