Egy érdekes gondolatmenet, milyenek a számok, nagyapám, Gitye János
1906-ban született, Erdély északi részén. Nyugdíjba 1966-ban ment, mikor
én születtem, 60 évesen. Az úr 1986 esztendejében hagyott itt
bennünket. Valahogy, ez a 6-os szám misztikus vele kapcsolatban, vagy
csak a véletlenek játéka.
Na de nem rohanok előre az események leírásában. Mostanában sokat
gondolkodom, amit nagymamám mesélt történeteket családunkkal
kapcsolatban. Milyen jó lett volna, ha ez mind leírásra kerül, akkor
most elő lehetne venni, és a múlt csodálatos történéseiből erőt
meríthetnénk számunkra. Mért ragadok, „tollat” talán azért, hogy hagy
tudjak valamit hagyni gyermekeimre, és talán majd unokáimra. Hátha
valaki megkérdezi milyen volt a „papa ”.
Az én nagyapám volt a legcsodálatosabb ember a világon, még mikor e
sorokat írom, akkor is könnycsepp csordul a szemem sarkában. Meg kell
állnom, és mély lélegzetvétel után tudom csak folytatni leírásomat. Ha
ezt el tudnám mondani édesanyámnak, hogy írok egy pár sort a papáról
akkor biztos hasonlóan, elsírná magát, mint én. De már sajnos nem tudom
elmondani neki. Az ő történetét is le szeretném papírra vetni.
Sosem felejtem el, mindig úgy meg tudott ijeszteni, amikor mellettem
ült hírtelen a combomra ütött, csak úgy játékból, és akkorát csattant, ő
meg csak kuncogott a kis bajusza alatt. Olyan jóízün tudott nevet a
mama meg kérdezte tőle – „hallode, hékám már megint minek bántod azt
szegény gyereket” – ő meg csak kuncogott.
Mindig jobb kezével tette mindezt, a bal kézfeje nem volt meg.
Mondhatnám, hogy a háborúba veszette el, de nem így történ. Sok
találgatás keringett ezzel kapcsolatban az unokák körében, (vagyunk vagy
18-an, legalább) de a valóság az, hogy visszajött a háborúból, lefogyva
sebesülten, teli szilánkokkal, repeszekkel, összetörve, 6 évi szolgálat
után. Mikor megjelent otthon, (Fegyvernek, Őrményes, vagy
Törökszentmiklós) nem tudom, mert a mama költözködése legendás volt. Na
ez a történet is megér majd egy fejezetet, mikor a pár tojásból, hogy
lett két nap múlva ház, a másik faluba. Ott tartottam, hogy repeszek
szilánkokkal teli testtel érkezett a háborúból, Több hónapi gyógyulás
után tudta csak a mama rendbe hozni a papát. Rendbe teljesen sohasem
jött mert annyi volt benne a szilánk, repesz, hogy még 80 éves korában
is jöttek ki a testéből, ami meg nem tudott kijönni, az vándorolt. Mikor
már jobban volt el is hívták segíteni a szomszédba kapálni. És
megtörtént a baj egy gránátba vágott és felrobbant! Mind a két keze
megsérült, és inkább a hasát érte a találat. Gyorsan, kifordult béllel,
sérült kezekkel szállították lovas kocsival Szolnokra a kórházba! Ahol
csonkolták bal kezét. Az ez utáni életét egy kézzel kellet leélni, és
mindent jobb kézzel tudott csak elvégezni. El lehet képzelni milyen
fogása, ütése volt, még öreg korára is, mikor csak a combomra suhintott,
„játékból”, hogy jót kuncoghasson. Soha nem haragudtam a „játékára”.
Bár a mai napig is megviccelhetne!
Olyan volt, mint én, (vagy inkább én vagyok olyan, mint ő volt)
mindig ott volt, ha családba, valaki bajba volt, kórházba került. Most
jut eszembe, a kórház! Na ez meg velem történt. Lehettem vagy 6 éves, a
Honvéd kórházba jártam oviba. Akárkinek meséltem mindig nevettek rajtam,
pedig tényleg volt a kórháznak óvodája, ahol most az új épület van,
amit katonák verejtékes munkájából építettek fel, hogy legyen a mostani
liberális kormánynak miből élni a sok privatizált "szerzemények"
mellett! Inkább csak maradok a papával átélt élmények mesélésével.
Szóval ott voltam oviban, és mint óvodás, nagyon jól ismertem a benti
járást, mert minden nap az anyuval mentünk az oviba, mivel ő ott
dolgozott, így jó volt a járás az üteg utcából a szegedi úti hátsó
bejáraton járni be az oviba. Ezt csak azért mesélem el, hogy elképzelése
legyen a kedves olvasónak, hogy is eshetett meg az, mikor a papa
bekerült a Honvéd kórházba, (már akkor is nagyon jónak számított) én meg
korán reggel bementem kakaózni hozzá! Anyu otthon hagyott, lelkemre
kötötte, kisfiam, nem nyúlsz semmihez, nem késezel, nem tüzeskedsz, jó
legyél, ne csinálj semmi rosszat! Addig én beszaladok a papához! –
mondta. Ezzel nem is volt semmi, mert akkor a gyerekeket nem engedték be
a kórházba szülői felügyelettel sem. Szigorúak voltak. Anyu a főbejárat
fele ment, a Róbert Károly kőrúton van, én meg kifigyelve, mikor
befordult a sarkon, gyorsan futva siettem a papámhoz a kórházba, anyu
meg ne tudja! A tervem kivitelezése annyira sikerült, hogy már az utolsó
falatokat ettem a papánál a kórházba, akkor megjelent édesanyám kitárt
szemekkel. El lehet képzelni, mennyire meglepődött. Mi meg összenézve
kuncogtunk papámmal a „bajszunk” alatt!
Anyu nem bántott érte, le sem szidott akkor, szerintem értékelte azt a
leleményességet, hogy fegyveresen szigorúan őrzött katonai kórházba,
hogy tudott egy 6 éves gyerek beszaladni a nagyapjához kakaózni! Ennek
történet apropója mikor a nagyapám lepett meg engem mikor én kerültem
kórházba, ez egy másik történet melyet később írok meg.
Benke László
Folytatom..
|
